Zajban is meghallani a valódi értékeket – Zsódi Viktor piarista tartományfőnök a tanév kezdetén

A hivatalos tanrend szerint a tanév 2026. szeptember 1-jén kezdődik, és 2027. június 18-án ér véget. Az iskolakezdés alkalmából Zsódi Viktor piarista tartományfőnök közösségi felületén közreadott gondolatait osztjuk meg.

Szeptember elseje van. Ma reggel ismét megteltek az iskolák, és sok ezer diák – valamint legalább ugyanennyi szülő – gyomrában ott motoszkál az a bizonyos ismerős izgalom. Különösen igaz ez azokra a fiatalokra, akik most hagyják el először a szülői házat, hogy egy nagyobb városban, középiskolában vagy egyetemen folytassák tanulmányaikat.

De vajon mennyit változtak a diákok kihívásai és a szülők aggodalmai az elmúlt évszázadok során?

Meglepő módon szinte semmit.

Nemrégiben forgattam a Vigilia folyóirat tavaly nyári (2025. júliusi) számát, amelyben Kőrizs Imre fordításában és kísérőszövegével jelent meg egy különleges költemény. A szerzője Jallosics András (1791–1862), a reformkor kiváló piarista szerzetestanára, a pesti iskolánk igazgatója és költője. A vers címe önmagáért beszél: Egy apa intelmei fiához, Alexishez, aki tanulás céljából a városba indul.

Bár Jallosics több mint másfél évszázaddal ezelőtt élt – s tanított többek között Tatán, Vácott, Szegeden, Pesten és Budán –, sorai ma, a 2026/27-es tanév első napján is aktuálisak. Amikor a költeménybeli apa útjára bocsátja fiát, a fiatal Alexist a nagyvárosba, a szavak mögött pontosan ugyanaz a féltő szeretet és büszkeség húzódik meg, mint amit ma is éreznek a kollégiumi csomagokat vagy az albérleti dobozokat az autóba bepakoló édesapák és édesanyák.

„Táncos léptű lányok s a kártya sűrű homálya
elrabolják az időt, mit a könyvedre szántál.”

A 19. században a városba indulás a függetlenné válás nagy lépése volt, de egyben a kísértések (mulatozás, kártya, rossz társaság) szimbóluma is. Jallosics apaképe – aki mögött természetesen ott áll a tapasztalt, diákgenerációkat felnevelő piarista pedagógus is – arra inti a fiát, hogy a fókusz megtartása a legfontosabb. A nagyvárosi forgatagban, ahol annyi minden elvonhatja a figyelmet a lényegről (akkoriban a bálok és a zsibongó utcák, ma pedig a végtelen online zaj és az ezerféle új inger), a helyes út megtalálása hatalmas kihívás.

Alexishez szóló intelmeiben ott van az örök érvényű üzenet:

a tudás megszerzése önmagában nem elég, ha nem párosul a jellem formálódásával. A szabadság, amit a szülői háztól való távollét ad, hatalmas felelősséggel jár.

Az intellektuális fejlődéshez szorgalom, alázat és tiszta szív szükséges.

„Könnyen ürül ki az erszény, ha a városi zaj uralkodik feletted,
s a kocsma füstjében elillan a tiszta tudás.
Nem a frakk csillogása tesz téged bölccsé a városban,
meztelen áll a fej is, ha a koponya üres.”

Ahogy ma reggel becsengettek, és elindult az új tanév, érdemes felidézni Jallosics András és a távolba szakadt Alexis alakját. Mert bár a lúdtollat rég felváltotta a laptop és a mesterséges intelligencia, a lovaskocsikat pedig az InterCity vonatok, az emberi lélek, a világ megismerésének vágya és a szülői féltés jottányit sem változott 1862 óta.

Kívánok minden ma induló mai Alexisnek nyitott elmét, erőt a kitartáshoz és bölcsességet ahhoz, hogy a város – legyen az bármelyik is – zajában is meghallják a valódi értékeket. A szülőknek pedig azt a nyugodt, támogató bizalmat, amellyel az otthonról elengedett diákok a legmesszebbre juthatnak.

*

Jallosics András: Egy apa intelmei fiához, Alexishez, aki tanulás céljából a városba indul (Kőrizs Imre fordítása)

Drága fiam, kincsünk, szemefénye az édesanyádnak,
büszke reménye apáinknak, pillére közelgő
vénségemnek! Apád, aki hajdan sok türelemmel
bölcsődet ringatta dalolva, s vitt az ölében
zsenge korod tavaszán, s új életed óvta figyelve,
jó magatartásodra ügyelt, s őrködve vigyázott,
édesapád, a jövendődért aggódva erősen,
hőn szeretett fiam, édes záloga ennek a szívnek,
most jobban, mint bármikor, azt kívánja, figyelj rá,
s hallgasd meg, mire int atyain, s mit üzen ma szavával.
Lassan már tizenöt közös esztendő, amit éltünk.
Láthattam félénk kis lépteidet, mikor ujjal
intett édesanyád, s úgy hívott kedves ölébe,
éneklő hangon, te pedig karjába totyogtál.
Hallhattam bájos szavaid daloló gügyögését:
engem szólítván, s szólítván édesanyádat,
majd odafenn az eget, meg benne az égilakókat.
Mennyire édes volt elmédnek nyílt mezejébe
erkölcsöt plántálni, leírni a bűn veszedelmét,
látni, ahogy vesszőparipán nyargalsz a fiúk közt,
látni, amint elfutsz karjából, hallani máskor,
hogy szerető kis szíved hogy dobog édesanyádért.
Majd amikor hatszor telt meg terméssel a magtár,
és ugyanannyi szüret préselte a rőtszínű mustot,
édes volt látnom, hogy igyekszel az iskolapadba,
és tanítóid bölcs szavain hogy csüggsz türelemmel,
s tartasz a feddéstől, utasításokra figyelve,
téve a dolgod, s tudva a tárgyak alapjait immár,
mint fejlődsz, ha Apolló kísér, és ha Minerva
tábora vár, hova társaid élén egyre törekszel.
És most itt az idő, mikor elhagysz, drága fiacskám.
Felhágsz majd meredek csúcsára a múzsai hegynek,
Archimedésznek képleteit meg a régi időket
búvárolva, s a bölcsek tételeit meg a nyelvek
szép tudományát gondozgatva szívedben, amellett
ápolván az erényt, meg a művelt életet és a
jó művészeteket. Tovatűnik apád meg a háza,
s édesanyád, a vidék sok tiszta vigalma: elindulsz,
mert a hazád sok fényes, híres városa vár rád.
Híresek ó, lennének jók s vallásosak is bár,
s szépre fogékonyak és mindig becsületre törekvők!
Ám tudd meg, milyen egy város, hallgass a szavamra!
A városok szidalmazása
Kő a kövön, tornyokba rakodva a fellegi kékség
alján, zsákmány fényes halmai, összerabolva,
művészek keze munkájának díszei, régi
s új műveltségek tárháza: tanulhatod itt majd,
hogy mi a dór oszlop, mi korinthoszi stílusú, és hogy
mit kedveltek Itália földjén. Itt hüledezhetsz,
látva, az egykori kunyhókból mik lettek idővel.
Szépnek szép, ám fájdalom! – egyszersmind csupa fertő,
mely tobzódik a bűnökben. (Hallgasd meg a szómat!)
Itt a dologkerülés, a hazárdjáték, szerelem meg
fényűzés, minden, mi az erkölcsökre veszélyes.
Messze kerüld, apa, messze, fiú! Ocsmány fecsegőket
mennyit láthatsz itt! Menekülj onnan, hol a szolga
részegen issza a korsóit szárazra, s ahol csak
bámészkodnak a lődörgők, ha olyasmi adódik.
Száműzött minden jót és hűséget a város.
Jött a helyükre a csel meg a Styx partján kalapált bűn,
égilakókkal szemben a dac, erkölcsben a romlás,
mindenhol. Nézd csak, hogy húzza a gőg fel az orrát,
és hogy les: megvetve keményen mind, aki kisebb,
vagy mert nem Krőzustól származtatja magát, vagy
mert túlságosan érzi, ahogy kínozza a balsors.
Nézd oda, mennyi az ember, akit csak perzsel a bírvágy,
mennyire nem számít se a jog, se a hit, se a jóság,
míg a vagyon dagadoz, s paloták nőnek ki a földből.
Egymást váltja ezek mellett szanaszét sok egyéb is.
Szinte alig lelsz ép embert: köszvényt nyög ez itten,
asztmától köhög az; sok még nem is agg, de nagyot hall,
s van fiatal, szemüveg nélkül ki az orra előtt sem
ismeri fel pajtását. Ez lötyögő gatyaszárban
hordja a térdeit, az meg jól lenöveszti szakállát,
kecskéknél mélyebbre, hogy azt hinnéd, hogy a barbár
korszak tért hosszú nyolc évszázad tovatűntén
vissza. Piactéren, sarkon hány semmirekellőt
látsz, aki szemmel meg szájjal gyakorolja mihaszna
restségét. De ki tudná mind elmondani, mennyi
bajnak esett foglyul, hány ártó vészt nyög a város!
Hát ki vigasztal tréfával, ha remény eszi lelked,
aggodalom kínoz, s ha a lélek vak szerelemben
ég, pert hogyha veszítsz, s ha a vendéglők jövedelme
napról napra nagyobb, mert úgy növekednek az árak?
A városok dicsérete
Édesapám, ha ilyennek mondod a városokat, hát
jobb, ha az ősi fedélnek alatta mulasszam el éltem,
nem tudván sok mindenről, mi a tiszta erényre
rút mocskot kent, és ártó méreggel itatta.
Ez csak az én meggyőződésem volna, fiam, s ha
csak mimagunkért élnénk – ám a hazánk, születésünk
földje igényt formál éltünkből arra a részre,
mely neki jár, s mit nem vonhat meg tőle a jámbor.
Hányszor mondta hazád (gyakran hallhattad e szókat)
bíbor szájával, ha remény gyújtotta fel ajkát:
„Hunnia fényes magzata, Mars nagyszívű utódja,
harcban erős híred már régen felhat az égig:
hogy lehet az, hogy csak te merülsz szomorú tunyaságba?
Látom még a napot, mikor Európában az első
népekkel versengsz, s megirigyled Gallia hírét
szép művészetben s a minervai bölcs tudományban?
Látlak-e majd idegen naptól hevesült birodalmak
földjén járni, tanult kultúrák díszeit áldva,
Maia szülöttét tisztelni s törekedni tudásra?
Sír a sok elhanyagolt kocsiút, s belesüpped a sárba,
durva homokba ragad minden kitűnő útiterved,
és a folyók is csak várják a hajókkal az árut!
Fáradozik, s ezzel hírét gyarapítja a teuton:
rám mégsem hallgatsz, szunnyad szorgalma a népnek.”
Így van, mindez igaz; de a dolgok képe idővel
változik. És hol jobb életmód váltja a régit,
s kellemesebb életfeltételeket lel az ember,
az mégis csak a város. Mért hallgassam el azt, mi
tudvalevő? Ha a hasznosságot nézed, a város
nagyszerű hely, hisz félrerakott terményem eladni,
ott tudom én: birkám, tehenem, mézem meg a csirkém,
gyapjúm, és tejem is, meg a föld sok más adományát.
Hát a dicséretet éppen azért érdemli a város,
mert a paraszt ott jól kamatoztathatja a pénzét,
s Aegon hogyha selyemszálat nyír gyapjú helyett, úgy
sokkal több hektárt bír majd kiterült mezejében.
Persze, a város, nem tagadom, tárháza a bűnnek.
Ámde vidéken tán nincs? Vagy nem több is a bűn ott?
Összekeverve a mély tengert a patakkal, utóbbi
fókát nem táplál majd, sem más tengeri szörnyet.
Így a derék ember se lehet rossz, bárhova téved.
Harc közepén ismerszik meg, hogy küzd-e merészen
ellenségével katonád; karod és eveződ hogy
mennyit bír, zúgó viharok közepette derül ki.
Ám hogy győzz, nem kell magadat vészekbe keverned.
Könnyen sérül az ifjú erő: Phaeton, Icarusszal
bőven elég példák. Ha e kettő hallgat a jóra,
lángsír és hullámsír nem lett volna a jussuk.
Sok van a városban gyönyörűség emberi szemnek,
és ami lelket emel, s mi Apollóval hat a szívre.
Járj csinos utcáin bent, vagy kijjebb is, a szélén,
nem veheted le szemed róluk majd, annyi a szép ott.
Drágakövek meg arany! Sok ezer formában özönlik
kő, elefántcsont és fa eléd: lélegzeni látszik,
azt gondolnád, él valamennyi, hogy íme, Lüszipposz
feltámadt, és ismét alkot, Praxitelésszel.
Festett képük alatt elevenként élnek az arcok:
azt hinnéd, mind boldog Apellésznek keze műve.
Mondjam-e, mennyi a szép ruha, mennyi a gyors fogat ottan,
hány festményt látsz, hány gyönyörű művészi remeklést?
Látsz ilyet épp eleget… De találj méltóbbat ezeknél
büszke hazád fővárosa földjén, s hogyha Budának
bástyájára felérsz, hálás szívedben idézd fel,
őket, a hosszú éjbe merült nap majd ha megint süt,
és az erények láttán szórja derűs ragyogását.
Ott, ha hazád fényes díszét meglátod, a nádort,
Józsefet, akkor lobbansz csak forró szeretetre!
Őt a magyar föld joggal tiszteli el sose múló
emlékművekkel, s neve méltán hat fel az égig.
Látod a tündöklő természet kertjeit onnan,
áldó lélekkel tisztelve a nagyszerű gazdát.
Néped megszentelt helyeit se felejtsd ki, ahol majd
régi korok dús kincsei tárulnak fel előtted,
vagy mindaz, mi azoknál jobb jelenünk hozománya.
És ott vannak erényben dús Széchenyi hazánknak
szentelt könyvei! Vésd a szívedbe erősen e szókat:
észben erős ésszel kell hogy szolgálja hazáját,
kardos a kardjával, vagyonos meg a dús vagyonával.
Mint ahogy Attika hetvenkedhet a nagynevű Kodrosz
hősi erényével, s ahogyan Rómában örökké
híres Mucius, úgy legyenek neked is Hunyadikhoz
s Zrínyikhez méltó unokáid, Hunnia földje!
Bárcsak Ariszteidészekből s Démosztheneszekből
lenne elég neked is, kik jó szóval törekednek
szolgálni, s bölcsességükkel tenni erőssé.
Eljön majd az idő, s a lovak rohanó dobogását
nem nézed, hanem azt lesed ámuldozva, hogyan tör
át a sebes viharok meredek vágtája a síkon.
Bár ez lenne a szórakozásod! Mert a remény is
szebb, ami ebből felcsillan: pár év, s azután majd
jobban gyámolítod földed meg a zsenge juhnyájat.
Lépteidet gyakran szaporázod majd a Dunának
partján szörnyű ágyúlövés hangjára riadva:
s látsz a világhírű Argónál szebbet a vízen,
látod a Zrínyit, a Nádort, szinte repülve a pesti
part fele, hajtva a bűvös gőz iszonyú erejétől.
Hozzon mindenhol fényt rád és hasznot a népnek,
s kellemesebb legyen élete, hogyha ilyesmibe vágsz majd:
minden városnak legyen ez siker és gyönyörűség.
És ezalatt sok társ is lesz körülötted, ezért hát
intlek, jó fiam, óvatosan bánj akkor azokkal,
kiknek előtte bizalmas szóra fakadsz, meg akikkel
együtt élsz, együtt eszel, és hallják a beszéded,
és aki drága barátod, akár hűséges Akhatész.
Sápadt társak közt fakul és nem fénylik az erkölcs,
bűn terem ebből csak, s romlásba hanyatlik az élet.
Mert amiként a betegség fertőz, és megy a nyájon
végig a legkehesebbektől a goromba rühösség,
rossz társaktól épp ugyanígy kapják el jók a
bűnkórt. Hisz ha közel vagy Vulcanushoz, ugyancsak
forró lesz véred, s csontodba hatolhat a hőség.
Sárban csak sáros leszel, és ott hagyja a foltot
munkád is kezeden s a ruhádon, akármi a szakmád.
Nálad jobbat válassz erkölcsben, tudományban,
vagy legalább veled egyformára találj, ha barát kell.
S verd ki fejedből sokszor a mérges gondokat is, mert
változatosság is kell: néha pihennek a szántók,
nem sisakostul meg karddal heverészik a harcos,
s olykor Apolló lantja se zeng, hallgatnak a Múzsák.
Így cselekedj, s e szokásban majd örömöt lel a szíved,
hol tudománynak, erénynek hírnév lesz a gyümölcse.

Forrás: Magyar Kurír