Fekete István: Apám (részlet)
De ünnepe a temetőnek mégiscsak a mindenszentek volt! A frissen gereblyézett sírok földszaga összekeveredett az őszirózsa álmos, özvegyi illatával, később a gyertyák nehéz lélegzetével, s amikor lebukott a nap, az apró lángok késői tüze mellett úgy ültek könnytelen öregasszonyok, mint a fakuló emlékezet.

Nekem két kis testvérem is aludt odakünt, és estefelé, mikor szüleim hazamentek, megdöbbenve láttam, hogy a kicsik sírján szinte utolsót lobbannak a gyertyák. Nem sokat tanakodtam. Hazaloholtam, elloptam a bolti könyvet, és – lesz, ami lesz – három csomag karácsonyfa-gyertyát vásároltam a javából. Ebből aztán olyan kivilágítást rendeztem a két síron, hogy angyallá lett testvéreim igazán meg lehettek elégedve ünnepelve-gyászoló buzgalmammal.
A sírok négy sarkára ültetett fenyők csendesen zsongtak az őszi sötétben, pedig a szél se mozdult, s az aranyló kis lángok meglibbentek, mintha elcsitult sóhajok szárnyaltak volna felettük.
Szép este volt ugyan, de csak látszólag lett vége azon a napon. Hónap vége felé ugyanis apám elővette a bolti könyvet, hogy sűrű fejcsóválások között összeadja az eredményt, s egyszer csak azt mondta:
– Három nagy csomag színes gyertya – és anyámra nézett. – Miféle gyertya ez?
Nagyon melegem lett egyszerre.
– Én nem hoztam semmiféle gyertyát – mondta anyám.
– Hívd be a Rozit – nézett rám.
Kimentem a konyhába Roziért. Nem, Rozi se hozott gyertyát.
– Te hoztad? – és rám nézett.
Akkor már sok volt a rovásomon, úgy éreztem, összedől a világ körülöttem.
– Gyere be!
Sokszor hallottam, hogy egyes gyerekek elfutottak a verés elől, de én ezt soha meg se kíséreltem. Lenyűgözött valami kegyetlen akarat, és én mentem a vesztőhelyre. Ez a vesztőhely a sötét szoba előtt volt. A szekrény tetején a pálca. Még láttam, amint anyám ellöki maga elől a tányért, és rettenetesen sajnáltam magamat.
Apám levette a pálcát.
– Most már nem csak hazudsz, hanem lopsz is. Kinek adtad a gyertyát?
– Senkinek, nem adtam senkinek.
– Hát akkor minek kellett?
Hallgattam, a temetőre gondoltam, és csendesen elsírtam magam.
– Beszélj! – és felemelte a pálcát.
– A kicsik sírjára …mindenszentekkor … – eltakartam az arcom, és szerettem volna én is kint lenni a temetőben. Akkor hallottam, hogy a pálca koppanva hull vissza a szekrény tetejére, csukódik az ajtó, és egyedül maradtam.
És ezekről a gyertyákról soha többet nem esett szó, de sokszor gondoltam rájuk, és amikor egyik könyvemnek a Tíz szál gyertya címet adtam, csak később döbbentem rá, hogy hiszen még ezeket is az apámtól kaptam, emlékeztetve, hogy a szeretet gyertyái túllobognak a sírok titkos világán is, és el nem múlnak soha, de soha.