Kedves Nagypapák és Nagymamák!
Kedves Idős Barátaim!
„Én veletek vagyok minden nap” (Mt 28,20): ezt az ígéretet tette az Úr a tanítványainak, mielőtt fölment a mennybe. Ezeket a szavakat ismétli ma nektek, kedves Nagyapák és Nagymamák, kedves Idős Barátaim. „Én veletek vagyok minden nap” – ezek azok a szavak, amelyeket én is mint Róma püspöke és mint hozzátok hasonlóan idős ember, szeretnék hozzátok intézni ezen a Nagyszülők és Idősek első Világnapján. Az egész Egyház közel áll hozzátok – hozzánk –, törődik veletek, szeret benneteket, és nem akar benneteket magatokra hagyni!
Jól tudom, hogy ez az üzenet nehéz időszakban érkezik hozzátok: a világjárvány váratlan és dühödt viharként söpört végig rajtunk; ez mindenki számára, de különösen számunkra, idősek számára a megpróbáltatások időszaka volt. Sokan közülünk megbetegedtek, mások meghaltak vagy átélték házastársuk vagy szeretteik halálát, míg mások hosszú időre elszigetelődtek és egyedül maradtak.
Az Úr tisztában van mindazzal, amin keresztülmentünk ebben az időszakban. Közel van azokhoz, akik elszigeteltnek és magányosnak érezték magukat. Olyan érzések ezek, amelyek a világjárvány idején még inkább felerősödtek. A hagyomány szerint Szent Joachim, Jézus nagyapja elidegenedettnek érezte magát a környezetétől, mert nem voltak gyermekei; életét, akárcsak feleségének, Annának az életét, haszontalannak tartották. Ezért az Úr elküldött egy angyalt, hogy megvigasztalja őt. Miközben szomorúan merengett a város kapuja előtt, megjelent neki az Úr angyala, és így szólt: „Joachim, Joachim! Az Úr meghallgatta kitartó imádságodat”[1]. Giotto egyik híres freskóján[2] úgy tűnik, hogy a jelenetet éjszaka játszódik, a sok álmatlan éjszaka egyikén – tele emlékekkel, aggodalmakkal és vágyakozással – amelyekhez sokan hozzá vagyunk szokva.
Még a legsötétebb pillanatokban is, mint ezekben a világjárványos hónapokban, az Úr továbbra is angyalokat küld, hogy vigasztaljanak a magányban és emlékeztessenek bennünket: „Én veletek vagyok minden nap”. Ezt üzeni nektek, és ezt mondja nekem is. Ez ennek a napnak az értelme, amelyet ebben a konkrét évben – amikor véget ér a hosszú elszigeteltség időszaka, és lassan újraindul a társadalmi élet – először akartam megünnepelni. Minden nagyapa, minden nagymama, minden idős ember, különösen azok, akik közülünk a legmagányosabbak, kapják meg egy angyal látogatását!
Néha ezek az angyalok az unokáink arcát fogják viselni, máskor pedig családtagokét, életre szóló barátokét vagy olyanokét, akiket ezekben a nehéz időkben ismertünk meg, amikor megtanultuk, milyen fontosak az ölelések és a látogatások mindannyiunk számára. Milyen szomorúvá tesz, hogy egyes helyeken ez még mindig nem lehetséges!
Az Úr azonban szavain keresztül is hírnököket küld nekünk, s ezek mindig kéznél vannak. Próbáljuk meg minden nap elolvasni az evangélium egy oldalát, imádkozzunk a zsoltárokkal, olvassuk a prófétákat! Az Úr hűsége meg fog bennünket vigasztalni. A Szentírás segítséget nyújt nekünk abban is, hogy megértsük, mit kér ma az Úr az életünktől. Mert a nap minden órájában (vö. Mt 20,1-16) és az élet minden időszakában továbbra is küld munkásokat szőlőjébe. Akkor kaptam elhívást Róma püspökének, amikor már úgymond elértem a nyugdíjkorhatárt és úgy gondoltam, hogy nem fogok semmi újat csinálni. Az Úr mindig – mindig – közel van hozzánk. Közel van hozzánk új lehetőségekkel, új ötletekkel, új vigasztalásokkal, mindig közel van hozzánk. Tudjátok, hogy az Úr örökkévaló; soha, de soha nem megy nyugdíjba.
Máté evangéliumában Jézus azt mondja az apostoloknak: „Menjetek tehát, és tegyetek tanítvánnyá minden népet. Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítsátok meg őket arra, hogy megtartsák mindazt, amit parancsoltam nektek!” (28,19-20). Ezek a szavak ma is szólnak hozzánk. Segítenek jobban megérteni, hogy hivatásunk a gyökereink megőrzése, a hit átadása a fiataloknak és a kicsinyekről való gondoskodás. Gondolkodjunk el a kérdésről: mi a hivatásunk ma, a mi korunkban? Megőrizni a gyökereinket, átadni a hitet a fiataloknak és gondoskodni a kicsikről. Soha ne felejtsük el ezt!
Teljesen mindegy, hány éves vagy, dolgozol-e még vagy sem, egyedül vagy-e vagy családod van, fiatalon vagy később lettél-e nagymama vagy nagypapa, önállóan élsz vagy segítségre van szükséged. Mert nincs nyugdíjkorhatár az evangélium hirdetése és a hagyományok unokáidnak való átadásának munkája esetében. Csak el kell indulni, és vállalni kell valami újat.
A történelemnek ebben a döntő pillanatában megújult hivatásod van. Talán csodálkozol: Hogyan lehetséges ez? Az erőm fogytán van, és nem hiszem, hogy sokat tudok tenni. Hogyan kezdhetnék másképp cselekedni, amikor a megszokás ennyire az életem része? Hogyan szentelhetem magam a szegényeknek, amikor már így is annyira aggódom a családomért? Hogyan szélesíthetem ki a látókörömet, amikor még azt a helyet sem tudom elhagyni, ahol élek? Nem elég súlyos teher már a magányom? Hányan teszik fel közületek éppen ezt a kérdést: nem elég súlyos teher-e már a magányom? Maga Jézus is hasonló kérdést hallott Nikodémustól, aki azt kérdezte: „Hogyan születhet meg az ember, ha már vén?” (Jn 3,4). Megtörténhet – válaszolja az Úr –, ha megnyitjuk szívünket a Szentlélek munkája előtt, aki ott fúj, ahol akar. A Szentlélek szabadsága olyan, hogy oda megy, ahová akar, és azt teszi, amit akar.
Ahogy már sokszor megjegyeztem, a jelenlegi válságból nem úgy kerülünk ki, mint előtte, hanem vagy jobban, vagy rosszabbul. És „ha Isten is úgy akarja… ez talán nem csak egy újabb történelmi tragédia lesz, amiből semmit sem tanultunk… Ha csak nem felejtjük el azokat az idős embereket, akik lélegeztetőgépek hiányában haltak meg… Bárcsak ez a mérhetetlen gyász ne bizonyulna haszontalannak, hanem lehetővé tenné számunkra, hogy egy lépést tegyünk előre, egy új életstílus felé. Bárcsak egyszer s mindenkorra felfedeznénk, hogy szükségünk van egymásra, és hogy emberi gyarlóságunk így újjászülethet” (Fratelli Tutti, 35). Senki sem üdvözül egyedül. Mindannyian kötelezettségekkel rendelkezünk egymás felé. Mindannyian testvérek vagyunk.
Az előbbiek ismeretében szeretném elmondani, hogy szükség van rátok, hogy testvériségben és társadalmi barátságban segítsetek felépíteni a holnap világát: azt a világot, amelyben mi, gyermekeinkkel és unokáinkkal együtt élni fogunk, ha a vihar elült. Mindannyiunknak „aktívan részt kell vennünk bajba jutott társadalmaink megújításában és támogatásában” (Fratelli tutti, 77). Az új építményt alátámasztó pillérek között van három, amelyek felállításában mindenkinél jobban segíthettek. Ez a három pillér az álmok, az emlékezet és az ima. Az Úr közelsége mindenkinek, még a leggyengébbeknek is megadja a szükséges erőt, hogy új útra induljanak az álmok, az emlékezet és az ima útján.
Joel próféta egyszer megjövendölte: „álmokat álmodnak véneitek, és látomásokat látnak ifjaitok” (3,1). A világ jövője ettől a fiatalok és idősek közötti szövetségtől függ. Ki, ha nem a fiatalok képesek az idősek álmait megfogadni és valóra váltani? Ahhoz azonban, hogy ez megtörténjen, szükséges, hogy továbbra is álmodjunk. Az igazságosságról, a békéről, a szolidaritásról szóló álmaink lehetővé tehetik, hogy fiataljainknak új elképzeléseik legyenek; így együtt építhetjük a jövőt. Meg kell mutatni, hogy a nehézségek tapasztalataiból megújulva is ki lehet lépni. Biztos vagyok benne, hogy több ilyen élményetek is volt már: életetek során számtalan nehézséggel szembesültetek, és mégis képesek voltatok továbblépni. Használjátok fel ezeket a tapasztalatokat, hogy megtanuljátok, hogyan kell a mostani helyzetet is átvészelni.
Az álmok összefonódnak az emlékezéssel. A háború fájdalmas emlékére gondolok és annak fontosságára, hogy a fiatalok megtanulják a béke értékét. Azoknak, akik megtapasztalták a háború szenvedéseit, tovább kell adniuk ezt az üzenetet. Az emlékezet életben tartása minden idős ember igazi küldetése: az emlékezet életben tartása és megosztása másokkal. Edith Bruck, aki túlélte a Shoah borzalmait, azt mondta, hogy „még egyetlen lelkiismeret megvilágítása is megéri azt a fáradságot és fájdalmat, hogy életben tartsuk annak emlékét, ami volt”. A továbbiakban így folytatta: „Számomra az emlékezés az élet.”[3] A saját nagyszüleimre is gondolok, és azokra közületek, akiknek ki kellett vándorolniuk, és tudják, milyen nehéz mindent hátrahagyni, ahogyan oly sokan teszik ezt ma is, a jövő reményében. Néhányan közülük talán most is mellettünk vannak, és gondoskodnak rólunk. Az ilyen jellegű emlékek segíthetnek egy emberségesebb és befogadóbb világot építeni. Emlékezet nélkül azonban soha nem leszünk képesek építkezni; alap nélkül nem tudunk házat építeni. Soha. Az élet alapja pedig az emlékezés.
Végül az imádság. Ahogy elődöm, Benedek pápa, aki maga is szentéletű idős ember, aki továbbra is imádkozik és dolgozik az Egyházért, egyszer azt mondta: „az idősek imája megvédheti a világot, talán hatékonyabban segítve azt, mint sok más ember frenetikus tevékenysége”.[4] Ezeket a szavakat 2012-ben mondta, pápaságának vége felé. Gyönyörű dolog rejtőzik ebben. Az imádságotok nagyon értékes erőforrás: egy olyan tüdő, amelyre az Egyháznak és a világnak sürgetően szüksége van (vö. Evangelii Gaudium, 262). Különösen ezekben az emberi családunk számára nehéz időkben – amikor továbbra is egy csónakban evezünk a világjárvány viharos tengerén – közbenjárásotok a világért és az Egyházért nagy értéket képvisel. Mindenkiben azt a derűs bizalmat ébreszti, hogy hamarosan partot érünk.
Kedves Nagymama, kedves Nagypapa, kedves Idős Barátaim, ennek a hozzátok szóló üzenetnek lezárásaként szeretném megemlíteni Boldog (és hamarosan Szent) Charles de Foucauld példáját is. Remeteként élt Algériában, és ott tett bizonyságot „arról a vágyáról, hogy mindenki testvérének érezze magát” (Fratelli Tutti, 287). Életének története megmutatja, hogyan lehetséges még a saját sivatagunk magányában is közbenjárni az egész világ szegényeiért, és valójában mindenki számára testvérré válni.
Kérem az Urat, hogy az ő példáján keresztül is mindannyian nyissuk meg szívünket a szegények szenvedéseire való érzékenységben, és járjunk közben szükségleteikért. Mindannyian tanuljuk meg ismételni mindenkinek, és különösen a fiataloknak a vigasztalás szavait, amelyek ma hangzottak el: „Én veletek vagyok minden nap!” Haladjatok előre! Az Úr adja meg nektek áldását.
Róma, Lateráni Szent János bazilika, 2021. május 31., a Boldogságos Szűz Mária látogatásának ünnepén.
Ferenc
[1] Ez a jelenet Szent Jakab protoevangéliumában olvasható.
[2] Ez a kép lett kiválasztva, mint a Nagyszülők és Idősek Világnapjának logója.
[3] Az emlékezés élet, az írás lélegzetvétel. L’Osservatore Romano, 2021. január 26.
[4] Látogatás a Sant’Egidio Közösség „Viva gli anziani” Idősek Otthonában, 2012. november 2.
forrás: Magyar Katolikus Egyház